Vychovávajme veselo! - Neveljünk vidáman!

        • Ha a gyerek elégedetlen külső adottságaival

        • LÁZÁR ERVIN: SZÖKEVÉNY SZEPLŐK

          Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.
          - Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmányak, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták. S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel. Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
          Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
          - Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
          - Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.
          - Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság fele fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
          - Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
          Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben. Mert elkomorodva mondta: - Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
          - Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem, tudod, a szeplők...
          Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. "Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt." És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Ot is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni. De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
          - Hát a Marci hol van? - kérdezték.
          - Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci.
          - Nono! - így a hentes.
          - Na ne! - így a fűszeres.
          - Nana'! - így az újságos.
          - Nana! - így a virágárus.
          - No ne! - így a zöldséges.
          - Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.
          És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
          - Mi bajod? - kérdezte a mamája.
          - A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom!
          Nosza, nekiláttak, keresni kezdtek őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.
          Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
          - Jó napot! - köszönt.
          - Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságból. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni? - A szeplőimet keresem - mondta Marci.
          - Milyen volt?
          - Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
          Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.
          - Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte.
          - Nem - hebegte Marci.
          - Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsinta-sütőt.
          Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
          - Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
          - Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci és irigykedve nézte a pulykatojást. A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
          - Szóval szökött szeplőket keresel?
          - Igen.
          - Részegesek?
          - Nem.
          - Loptak?
          - Nem.
          - Raboltak?
          - Nem.
          - Mit vétettek a törvény ellen?
          - Semmit - mondta Marci.
          - Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester.
          Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
          - Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
          Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
          - Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
          - Nem szép ló, szeplő - morogta Marci.
          A bácsi a fejet rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
          - Talán a növénytermesztésnél - mondta.
          A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
          - Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet.- Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?
          - Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci.
          A felvirágzott fülű elkomorodott.
          - Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívjak, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.
          A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
          - Azt is felolvasom neked - kiáltotta, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
          Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre sem vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csurikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kaszitkó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.
          - Ej - sóhajtott odakinn -, kaszitkó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
          Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
          - Hat te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
          - Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.
          - Csak nem? - csillant fel Marci szeme. - Hány szeplőt láttál?
          - Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
          - Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci.
          - Erre - mutatta Mikkamakka.
          Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
          Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
          - Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.
          A szeplők gyanakodva néztek rá.
          - És nem szidsz többet bennünket?
          - Soha - válaszolta mély meggyőződéssel Marci.
          - Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmányok vagyunk?
          Marci rázta a fejét.
          A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
          - Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.
          - Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámoltam. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplő Szépi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
          Nosza, keresni kezdtek. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
          - Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.
          De Szeplő Szepi rázta a fejét.
          - Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga melle mutatott.
          Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.
          - Bemutatom Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
          - Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
          - Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és.. . és... mit is mondtál még?
          - Lődörgünk.
          - Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
          - Tudjatok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
          - Igazan?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
          - Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
          - És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.
          Hazaértek.
          - Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.
          - Talán Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
          Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.